Répássy Fanni: Nyitott ablak

Szívünk a zene ritmusára dobogott, ahogy koccintottunk. A hang a kertvárosi lakás falainak verődött, átszivárogva a szomszédokhoz is. Élni akartunk egy kicsit. És tudatni a világgal, hogy élünk.
Vigyorogva figyeltem, ahogy a társaság elfoglalja a nappalit. Szórakozottan egy félig teli üveg után nyúltam. Önteni akartam magamnak, de nem találtam el a poharat, a csípős ital a kisasztalra folyt. Fél pillanat múlva üveg helyett papírtörlőt tartottam a kezemben, a mellettem ülő Jordan pedig elégedetten töltött a saját poharába a tőlem elkobzott italból. Lena, a házigazda, már harmadjára kérdezte meg, hogy kér-e még valaki chipset. Kipirultan szlalomozott a padlóra lökött párnák és pizzás tányérok között.
– Ülj már le végre! – nevetett Jordan.
– Ez az én bulim. Akkor ülök le, amikor akarok.
– Inkább gyere, énekelj velem! – nyúlt utána a szőnyegen fetrengő Riri.
Vidám áriába kezdett. Együtt nevettem a többiekkel, majd a hevesen gesztikuláló Chris felé fordultam. Éppen a falnak támaszkodva magyarázott valamit a félrehúzott Lenának, aki kihajolt az ablakon, a sötét égboltot fürkészte. Odamentem hozzájuk, megtámaszkodva a kanapé karfájában, hogy megtartsam az egyensúlyomat. A nyitott ablak felé közeledve kirázott a hideg. Chris gondolkodás nélkül a vállamra terítette a pulcsiját. Egy pillanatra mindketten lefagytunk. Régen így csináltuk.
– Na végre! – harsant Jordan, megtörve a pillanatot. – Azt hittem, eltévedtél.
Nick vigyorogva emelte meg a kezében tartott üveget, amit a konyhából hozott.
– Még tudok egyenesen menni!
– Még?
– Egyelőre.
Akaratlanul is elmosolyodtam a párbeszéd hallatán, miközben gyorsan Chris kezébe nyomtam a pulcsit. Nick szeme vörösebb volt a szokásosnál.
– Szívott, szívott! – dalolta Riri a fiúra mutogatva.
– Nyugi tesó, nem most kezdtem – válaszolt Nick és húzott egyet a legközelebbi, félig teli üvegből.
Chris mindentudón felém pillantott.
– Hol is hallottam ezt legutóbb?
– A tóparton – nyögtem a halántékomat dörzsölve.
Chris felnevetett.
– Ó, igen. A legendás tóparti incidens. Ott kellett volna tanulnia!
– Nick? Tanulni?
– Igaz, hülye felvetés.
Jordan elindult felénk, szorosan a fal mellett haladva, hogy kikerülje a szőnyegen fekvő Ririt. Könyökével majdnem lesodorta az egyik polcon álló vázát, ami veszélyesen megbillent. Felszisszentem… Jordan még az utolsó pillanatban elkapta a színes porcelánt.
– Srácok, ez rám támadt – jelentette ki.
– Jordan! – szólt oda Lena.
– Mi van? Figyeltem!
– Ha eltöröd anyám vázáját, személyesen áslak el!
– A szüleim engem is megölnének ilyesmiért – húzta el a száját Riri. – Szerencse, hogy nem a mi lakásunkban vagyunk!
Ártatlanul vigyorgott Lenára, aki szemét forgatva zárta be a vázát a legközelebbi szekrénybe.
– Adom itt a helyszínt és ez a hála – motyogta, de már ő is mosolygott.
A kis lakás pulzált az élettől. Éreztem a falban, ahogy nekidőltem, Lena nevetésében, mikor átkaroltam a derekát és táncoltunk a szőnyegen. Éreztem a padlóban minden lépés után, a levegőben, amit ragadóssá tett a gondtalan derű.
– Hozzak még valamit? – kérdezte Nick, ahogy újra megindult a konyha felé.
– Magadat vissza! – szóltam utána.
– Nyugi van!
Riri kuncogva mutatni kezdett valamit a telefonján. Fél szemmel láttam, ahogy Chris elgondolkodva simogatja pohara peremét. Követtem a tekintetét. A festményt bámulta a kanapé fölött. Lena órákkal korábban elmesélte, hogy a szülei vették egy kis galériában még az egyetem alatt a fiatal férfit ábrázoló képet. Épp hátrafordul, mintha valaki szólította volna.
Csatt.
Egy pillanatra senki sem értette, mit hallott. Majd mind egyszerre rohantunk a konyhába.
Nick elterült a hideg padlón, az egész teste görcsösen rázkódott. A feje újra és újra a kőlapoknak csapódott. Mire felfogtam, mi történt, már mellette térdeltem. Csak Nick maradt. A világ peremére sodródott minden más. Jobb kezemet sietve a feje alá tettem, hogy tompítsam a csapásokat.
– Nick! Hallasz engem? – szóltam, a hangom idegenül csengett.
Nem érkezett válasz. Valaki egy kulacsot nyomott a kezembe, óvatosan leöntöttem Nick fejét, felhorzsolt homlokát. Hirtelen kipattant a szeme és fájdalmas lélegzetet vett.
– Hagyjatok! Hagyjatok… – remegett.
– Most nem lehet. Beszélj hozzám! Hogy hívnak?
Folyamatosan beszéltettem őt. Csak egy pillanatra néztem fel. Lena a hűtőnek dőlve zokogott, térdeit szorosan maga alá húzva. Jordan az oldalára fordította Nicket, arca szándékoltan érzelemmentes volt. Chris és Riri veszekedtek, hangjuk csak tompán jutott el hozzám.
– Mentőt kell hívnunk! – vette elő a telefonját Chris.
– Ne! – Riri a keze után kapott.
– Mi az, hogy ne?!
– Fogalmad sincs, mi lesz ebből! A szüleim…
Lehunytam a szemem. Egy mély levegő, két mély levegő… zihálásként hagyták el a tüdőmet. Nick is kapkodta a levegőt.
– Meg kell hánytatnunk – jelentettem ki.
Jordan komoran bólintott. A vállaihoz értünk, próbáltuk megemelni.
– Ne érjetek hozzám! – jajdult fel Nick.
Mindketten azonnal elkaptuk a kezünket, tanácstalanul néztünk össze.
– Nick, muszáj… – kezdtem.
– Levegőt! Ablak… – lehelte Nick, csukott szemmel.
Tudtam, hogy órák óta nyitva van. Vetettem egy pillantást a zokogó Lenára, majd Jordanre néztem.
– Nyugtasd meg őt! – mutattam a lányra, majd megkeményítettem a hangomat. – Nick, most ki kell nyitnod a szemed! Nézz rám!
Mikor Nick nem mozdult, gyengéden megcsaptam az arcát.
– Sosem fognak megbocsátani ezért – zokogta Lena fél méterrel arrébb.
– Tudni fogják, hogy nem a te hibád volt – mondta gyengéden Jordan a lány hátát simogatva. – Na, Lena, semmi baj…
– Engem nem érdekel Riri, hívom a mentőket! – csattant fel Chris a háttérben.
Összemosódtak a percek. Mindenki feszült figyelemmel kísérte a telefonhívást.
– Fél óra és itt vannak – nézett végig rajtunk Chris, hangjából megingathatatlan nyugalom sugárzott.
– Jól van – nyugtattam egyszerre magamat és Nicket. – Minden rendben lesz. Viszont ébren kell maradnod. Beszélgetünk, jó?
Nick zavaros válaszait hallva elöntött a pánik. Mégsem mutathattam, mit érzek. Valakinek ébren kellett tartania őt, ez a valaki pedig én voltam. Zörgést hallottam magam mögül. Riri kapkodva pakolta az üvegeket, megakadályozva egy nagyobb katasztrófát, ami őt is érintheti. Chris cipője került a látóterembe, mellém térdelt. Beszélt Nickhez, míg én elfordultam, hogy összeszedjem magam. Az ujjait kerestem a sajátommal. Nem is gondolkodtam rajta. Csak szükségem volt valamire, ami stabil.
Megszorította a kezem.
A nyitott ablakon beszűrődött a sziréna hangja. Két fiatal mentős lépett be a lakásba, Riri engedte be őket.
– Csak nem iszogattak, fiatalok? – nézett körül az egyik. – Ugyanez volt velem meg a rozéval úgy tizenhat évesen…na jólvan, most már átvesszük!
Zihálva kúsztam arrébb Nick testétől, a konyhapultba kapaszkodva felhúztam magam. Chris kezét éreztem a vállamon. Megfordultam és szorosan megöleltem. Már nem rajtam múlt.
– Minden rendben lesz. Megígérem – suttogta a fülembe Chris. – Tudod, hogy én mindig betartom az ígéreteimet, igaz?
Könnyes szemmel bólintottam.
– Látod, akkor jól vagyunk. Vegyél mély levegőket…
Valahogy sikerült felolvasztania a pánikot, ami görcsbe rántotta a testemet.
A mentősök elvitték Nicket. Jordan vele tartott. Nem akartuk egyedül hagyni.
A négy hátramaradt a kanapéra ült. A lakás elnémult. Szétdobált párnák mindenütt, egy megkezdett társasjáték a szőnyegen, fakó táskában félig üres üvegek.
Lena átkarolta a térdeit, így törölgette könnyes arcát egy gyűrött zsebkendővel. Riri szorosan összefonta a karjait maga előtt, figyelte a combjára támasztott telefont. Jordantől várt üzenetet, pillantása üres volt és szürke. Chris csakis engem nézett.
Én mégsem tudtam elszakítani tekintetem a kanapé felett lógó festményről.
A fiú épp hátrafordul, mintha valaki szólította volna.
Vajon kire néz vissza?

Szerző: Répássy Fanni
„16 éves gimnazista vagyok. Egészen kiskorom óta imádok történeteket szőni, idővel és térrel játszani a képzelőerőm segítségével. Ez az első olyan írásom, amit megmutatok a világnak.”